Fekete szeder, vérnarancs

Draculaura szemszögéből

- Jaj kislányom! – nézz rám könyőrgő szemekkel, apám. – Csak egy kicsit! – tol elém abból az undorító vérvörös lötyből, amit mindennap előszeretettel kortyolgat.

- Apa! – ugrok fel az asztaltól, még mielőtt hányingerem lenne. – Hányszor mondjam még el neked, hogy én soha sem fogok vért inni! – csapok az asztalra dühösen.

Mindig ez megy a vasárnapi ebédnél. Mindig kitalál valami okot, vagy indokot, hogy miért kellene nekem is vért innom, és egyek egy kis húst is mellé, mert olyan vékony vagyok.

- Na de kislányom! – kezdene bele a monológjába, hogy mi egy ősi és nemes vámpír család vagyunk, és nekünk ez már családi hagyománynak számít stb., ám én megelőzöm és felrohanok a szobámba.

Az ajtó hangosan csattan mögöttem, az ablakok is beleremegnek, de ez engem egy csöppet sem zavar. A hangoskodásra, az én drága barátom Count is felébred, és dühösen néz rám.

- Bocsi. – nézek rá bűnbánóan, majd a koporsóm tetején helyet foglalok.

Nagyon rossz kedvem van. Ilyenkor legtöbbször Frankiet vagy Clawdeent hívom fel a tanácsukért. Remélem, tudnak most is segíteni rajtam.

- Szia! – köszönök bele a telefonba. – Megint gond van apámmal. – sóhajtok a telefonba.

- Jaj Draculaura! Hát ezért hívtál fel? – hallom a másik végről Frankie aggódó hangját.

- Igen. Szerinted apa miért akarja mindenáron, hogy én is vért igyak mint a többiek? Hisz tudja, hogy émelygek már a látványától, nemhogy megigyam.

- Talán – gondolkozik el – talán csak nem akarja, hogy kimaradj mindenből. Hisz ez már olyan családi hagyomány vagy mi a csoda.

- De ezt már vagy 1000-szer eljátszotta velem! – fakadok ki. – El se hiszem, hogy nem vagyok neki úgy jó, ahogy vagyok! Gondolom neki én csak egy fekete bárány, vagyok a családban! – üvöltöm a telefonba idegességemben.

- Ne mondj ilyet! – kiabál a telefonba a másik végről egy kissé dühös hang. – Nem tudom, hogy apud miért erőlteti mindenáron, rád az utálatod tárgyát, de ezért nem kell ennyire dühösnek lenni rá. 1600 éves vagy! Elég nagylány vagy már ahhoz, hogy ezt normális szörny módra meg lehessen beszélni vele.

- Igazad van! – hajtom le a fejemet. Most nagyon szégyellem magamat Frankie előtt. Még csak 15 napos és máris érettebben tudd viselkedni, mint én. – A vacsoránál ezt fel is vettem neki!

- Ez a beszéd! – derül fel a hangja. – Aztán csak ügyesen!

- Oké! Na szia! – köszönöm el tőle.

Sokkal jobban érzem magam ez után a fejmosás után. Este el is fogom mondani a gondomat apunak. De addig nem szeretnék vele összefutni. Felhívom Clawdeent! 1 óra hosszas beszélgetés után Clawdeen is ugyan azt mondta, nekem, mint Frankie. Legalább a barátnőim támogatnak mindenben.

Az vacsoraidő hamarabb eljött, mint akartam.

Az asztalnál a nagynénim, nagybácsim és az ő „kedves” lányuk fogadott.

- Apu hol van? – néztem rájuk kérdő tekintettel.

- Még te kérdezed? – vágott undok képet felém, az épp körmét reszelő Triss.

- Miről beszélsz? – néztem rá mérgesen. Nem tűröm el egy mondhatni idegentől, hogy ilyen legyen velem, mikor én normális voltam vele.

- Csupán arra utalt, a lányom, – védte be a nagybácsikám az ő szeme fényét. – hogy apád a veszekedés után felment hozzád, és 1 óra múlva elviharzott, egy rögtön jövőkkel. Azóta sem tért vissza. – dőlt hátra elégedetten, a döbbent arcomat látva.

- Megkeresem! – futottam, a konyha felé, hátha valaki a személyzetből látta merre ment.

- A gróf elment a nagyfűzhöz. Vagyis én a Fekete Szeder úton láttam elindulni. – tájékoztatott az egyik szobalány.

Amint meghallottam a fűz, és a fekete szeder szót elkezdtem rohanni arra a helyre, ahol vélni látták apámat.

Nem tudom miért ment oda, de komoly baja lehet. Ott temettük el anyut, már jó pár esztendeje. Szegény az óta sem heverte ki teljesen. Persze bennem is ez az esemény örök nyomot hagyott, de az idő, a suli, és a barátok ezt a sebemet szép lassan behegesztették.

Csak futottam és futottam. A kikövezett úton nem a legjobb hely magas sarkúban futkározni, így majd kiment a bokám, míg odaértem.

A szobalány igazat mondott. Ott állt a nagy fűzfa előtt. Csendesen közeledtem felé. Ő nem vett észre.

- Apa – érintettem meg gyengéden a vállát. – Mit csinálsz itt?

- Tudod anyád mindig is, nagyon szerette ezt a helyet.

- Tudom. De ezt most, hogy jön ide?

- Mikor felrohantál a szobádba, én utánad mentem. Halottam mindent.

- Ó szóval erről van szó? – lepődtem meg.

- Igen. Nem azért erőltettem neked a vért, mert valami családi hagyomány, vagy, mert kínosnak érezlek a többiek előtt. – nézz rám fáradt szemmel.

- Hát akkor miért? – vonom össze a szemöldökömet, és mellé lépek.

- Nem akarom, hogy a család többi tagja éles kritikával illessen. Már egyszer megtapasztaltam a család gonoszságát, ha valaki különc és nem akar vért inni.

- Hm? – nézet rá kérdő tekintettel. Nem is mesélt nekem arról, hogy volt egy másik vérutáló is a családban.

- Anyád volt az. – sóhajt. Nekem meg majd kiesnek a szemeim a helyéről.

- MICSODA?!

- Igen az édesanyád. Azért nem kedvelnek téged Trissék és még jó pár rokon, mert anyádra hasonlítasz. Minden nap, ahogy egyre nagyobb leszel, látom, hogyan elevenedik fel anyád benned.

- És ezt eddig miért nem mondtad nekem apa? – nem tudom hogy most dühösnek, vagy hálásnak kellene lennem.

- Nem akartam felszakítani a régi sebeket, és azt sem szerettem volna, ha úgy érezd, hogy csak anyád árnyéka vagy.

- Jaj apu – ölelem át a derekát. – Tudod, hogy én mindig is az egyedi Draculaura leszek.

- Igen tudom. – hallom a hangján, hogy már ő is mosolyog. – De ragaszkodok ahhoz, hogy még mindig valami olyat vegyél magadhoz, amiben benne van a vér szó.

- Oké. – vigyorodom el ördögien. – Akkor ma a menün rajta lesz a vérnarancs.

- Tessék?! – néz rám hitetlenkedve, mégis mosolyal a száján. – Ezt majd bent megbeszéljük.

- Oké. – mosolygok vissza, és elindulunk a Fekete Szeder úton. Oda, ahonnan jöttünk.